• 48/2016. NVB határozat – az Összefogás Párt képviseletében Szepessy Zsolt által kezdeményezett országos népszavazási kérdés tárgyában

    A Nemzeti Választási Bizottság

    48/2016. számú határozata

    A Nemzeti Választási Bizottság az Összefogás Párt képviseletében Szepessy Zsolt (a továbbiakban: Szervező) által kezdeményezett országos népszavazási kérdés tárgyában – 10 igen és 0 nem szavazattal – meghozta a következő

    határozatot:

    A Nemzeti Választási Bizottság az

    „Egyetért-e Ön azzal, hogy Magyarország kilépjen az Európai Unióból?”

    népszavazásra javasolt kérdés hitelesítését megtagadja.

    A határozat ellen annak a választások hivatalos honlapján való közzétételét követő 15 napon belül az ügyben érintett természetes és jogi személy, jogi személyiség nélküli szervezet személyesen, levélben vagy elektronikus dokumentumként a Kúriához címzett bírósági felülvizsgálat iránti kérelmet nyújthat be a Nemzeti Választási Bizottságnál (1054 Budapest, Alkotmány u. 3.; levélcím: 1397 Budapest Pf: 547., e-mail: nvb@nvi.hu). A bírósági felülvizsgálat iránti kérelmet úgy kell benyújtani, hogy az legkésőbb 2016. augusztus 18-án 16.00 óráig megérkezzen. A bírósági felülvizsgálat iránti kérelem elektronikus dokumentumként való benyújtása esetén a kérelem benyújtójának jogi képviselője minősített elektronikus aláírásával látja el a kérelmet. Az elektronikus dokumentumként benyújtott kérelem mellékleteit oldalhű másolatban elektronikus okirati formába kell alakítani. A bírósági eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező. A jogi szakvizsgával rendelkező személy – a szakvizsga-bizonyítvány egyszerű másolatának csatolásával – saját ügyében ügyvédi képviselet nélkül is eljárhat. A bírósági eljárás nem tárgyi illetékmentes. A felülvizsgálati kérelem benyújtóját tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg.

    Continue Reading

  • A tudás legyen Magyarország versenyképességének alapja!

    Magyarország végérvényesen lemarad, ha nem teremti meg versenyképességének szilárd alapját.

    Bármilyen gazdasági reformmal is próbálkozik azonban az állam, a legjobb befektetés mindig is a tudás lesz.

    Az egyetemi képzési rendszer elmaradhatatlan átgondolása mellett a jelenleginél jóval nagyobb hangsúlyt kell fektetni az oktatás mostohagyerekeként kezelt szakképzés reformjára. Vissza kell adni a szakmák és a szakmunkák elveszett társadalmi presztízsét.

    Meg kell állítani a szakmunkás képzés, a szakképzés leépítését, a szakmunka leértékelését. A munkaerő-piaci igényeknek való megfelelés érdekében olyan konstrukciókat kell kidolgozni, hogy a tanuló – a képzési idő lerövidítése nélkül – minél hamarabban érintkezésbe kerüljön a gyakorlattal és a szakma világával (akár egyetemi képzés esetében is), hogy tanulmányai befejeztével minél magabiztosabban léphessen ki a munkaerőpiacra. Az oktatási intézmények és a versenyszféra közötti együttműködést szorosabbra kell fonni. Meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy a képzett munkaerő a képzésének legmegfelelőbb munkahelyen tudjon elhelyezkedni, hogy a képzés ne menjen kárba, az állam tudásba fektetett tőkéje pedig kamatozhasson.

    Új, hazai munkahelyek teremtésével és versenyképes jövedelmek biztosításával meg kell akadályozni, hogy az állami pénzen képzett magas szakmai tudással rendelkező szakemberek elhagyják hazánkat, és tudásukkal más országok fejlődéséhez járuljanak hozzá.

    A szakképzésről

    Mára már világossá vált, hogy a társadalmi, gazdasági gondok, hibák a rendszerváltás után tükröződtek a szakképzésben is. A szakképzés új elnevezésként száműzte a hagyományos szakmunkás szóból a „munkás” kifejezést, mintha ez egy bolsevista kifejezés lenne.

    Ma már tudjuk, hogy éppen ezekre a kétkezi munkásokra lenne szükség az iparban, akik a szakmai feladatok manuális részét olyan magas színvonalon elvégzik, mint a hagyományos 3-éves szakmunkásképzőt végzettek, amely korosztály csökkenése, a szakmából való eltűnése az ipari szakmákban már a fejlődés gátját mutatja. Példaként említem az esztergályos, marós, géplakatos, szerkezetlakatos, hegesztő, szerszámkészítő, kőműves, bádogos, ács-állványozó, de még a valamikor divatos karosszérialakatos, vízfűtésszerelő szakmákat. Ezen szakmák „eltűnése”a rendszerváltás után törvényszerűen következett be. A szocialista nagyüzemek, vállalatok, gyárak privatizálásával e gazdaságtalan egységek megszűnésével megszűntek azok a tanműhelyek, csoportos képzések, amely az iskolai alapképzés után biztosították az akkori színvonalon a cégek szakmai utánpótlását, a produktív területen, szakmunkások bevonásával. E nagyüzemek felbomlása az ipari szakmák többségében nemcsak a munkanélküliek tömegét eredményezte, hanem a szakmunkásképzést is lehetetlen helyzetbe hozta. Sem az akkori politikai vezetés, sem azóta egyik sem találta meg azt az utat, amely lehetővé tette volna, hogy a szakmai utánpótlás az ipar számára megfelelő legyen. Ma már az ipari fejlődés egyik akadálya, hogy a mai szakképzés semmit nem ér. A közoktatás eltorzulását követte a „kötelezően” vesznek részt, minden külső és belső motiváció nélkül. Az általános iskolát követően bekerülnek a szakképzésbe, ahol észreveszik, hogy nem szakmát tanulnak (9-10) hanem ugyanazokat a közismereti tantárgyakat, amit már megutáltattak velük az általános iskolában. Mondván, hogy a szakképzésbe kényszerből kerülő gyerekek nem tudnak írni, olvasni. Ez igaz, hozzá tehetjük, hogy írni, olvasni, számolni, gondolkodni, beszélni, viselkedni. De miért csak a populáció tanulásban legsikertelenebb rétege kerül a szakképzésbe? Mert a mesterségesen és feleslegesen felduzzasztott felsőfokú képzés erősen szívja az érettségizetteket, növelve a munkanélküliek táborát. Ezért a gimnáziumok is csúcsra járatva veszik fel a tanulókat, hiszen a felduzzasztott tantestületnek szüksége van a tanulókra, annak ellenére, hogy a demográfiai csökkenés az ellenkezőjét indokolná. Így hát az évek alatt egyre fogyó populációból egyre kisebb hányad kerül a szakképzésbe. Többnyire a már sehova fel nem vettek. A vidéki kis gimnáziumok saját fennmaradásuk érdekében még a 2-sel végzetteket is felveszik. Amíg a politika alapvető kérdéseket nem tisztáz, nem dönti el,- mint ahogy eddigi kormány egyik sem tette,- hogy a szakképzés kinek a feladata, addig csak sikertelen próbálkozások, sokba kerülő (de az irányítóknak jól fizető) bedöglött kísérletek lesznek. A szakképzést ezen belül az ipari szakmunkásképzést pártpolitikától függetlenül kellene szakmai kezekbe tenni. A politika-, ha lehet-, konszenzussal dönti el, hogy kinek a feladata legyen az egész újraszervezése, irányítása. Véleményünk szerint az első szakaszban (Közoktatás, szakmai alapozás) az állam feladata, az Országos Képzési Jegyzékben (OKJ) szereplő szakmák (aminek felülvizsgálata ugyancsak indokolt lenne) szakmai képzése pedig a gazdaság szereplői, az ipar, a versenyszféra feladata legyen. A mai helyzetben az állam különböző formába sújtja a szakképzésben résztvevőket, járulékok, adók (szakképzési hozzájárulás) stb. formájában. A versenyszféra elvárja, hogy ha szakképzési hozzájárulást fizet az államnak, akkor az állam képezzen neki megfelelő szakmunkásokat. Ez azonban mind szakmailag, mind gazdaságilag meghaladja az állam lehetőségét. Akkor miért akarja most a kormány minden szakképző intézmény, de még a felnőtt képzést is államosítani, a teljes irányítást átvenni? (centralizálni?) A gazdaság számára megfelelő, minden ipar és cég számára eredményes szakmunkásképzést csak ő, saját magának tud aktuálisan a jelenleg alkalmazott termékekhez, technológiához igazodva végezni.

    Így a célszerű szerkezete a szakmunkásképzésnek az Összefogás Párt véleménye szerint:

    A 16 éves tankötelezettségig állami finanszírozással és irányítással egy szélessávú műszaki alapozást (nem szakmai alapozást adni) (pl: gépészet, villamossági stb.) Az alapozás után választott szakma speciális az OKJ-hoz és a vállalkozáshoz igazodó szakmai képzés, szakmai szervezetek (pl: Kamara) irányításával, részben vállalkozási finanszírozással, esetleg állami segítséggel (pl: adókedvezmény).

    Az oktatással kapcsolatos kidolgozott megvalósítási programot az Összefogás Párt 2014-es választási programjának, Oktatási” fejezete fogja tartalmazni előzetes szakmai és társadalmi egyeztetést követően.

  • Zöld Magyarország fejlesztési modell

    BEVEZETÉS
    „Az előttünk álló kihívások közül talán a legfontosabb a klímaváltozás. A világ vezető politikusaival egyetértettünk abban, hogy a klímaváltozás problémáinak megoldásával nem várhatunk a világgazdasági válságra adandó válaszok megszületéséig.” Ban Ki-Mon ENSZ Főtitkár A környezetünket érő káros változások, amennyiben nem sikerül őket megállítani, vagy visszafordítani, alapvetően megváltoztathatják az emberiség, sőt bolygónk jövőjét. Az óceánok felmelegszenek, a gleccserek olvadnak, a hótakarók eltűnőben. A levegőben szmog, a légkörön ózonlyuk. A termőföldeket kimerülő talaj és elsivatagosodás jellemzi, a természet ökológiai rendszerei és a biológiai sokféleség fogyatkozóban, az édesvízkészletek lszennyeződnek és kimerülnek, az ivóvíz minősége romlik. Mindez csupán ízelítő a legismertebb kihívások közül, amelyekre a tudósok már évek óta figyelmeztetnek. Sokakkal együtt vallom, hogy a XXI. század társadalmi és gazdasági folyamatainak kialakulásában meghatározó jelentőséggel bír majd a klímaváltozásra adott válasz. Lesznek sikeres és kevésbé sikeres válaszok, s ennek megfelelően lesznek kontinensek és országok, amelyek a változások relatív nyerteseinek vallhatják magukat. És természetesen lesznek vesztesek is. S miután ők lesznek többségben, az őket sújtó problémák uralják majd a politika meghatározó napirendi pontjait.

    Continue Reading

1 / 1 oldal1